Sötétedő délután egy félig hó borította padon ülve éreztem nyakamon forró, már-már égető leheletét. Nem vagyunk egy pár, semmi ilyesmi. Tuljadonképpen alig ismerjük egymást, de szeretünk egymás társaságában lenni. Mintha valami láthatatlan kötelék húzna hozzá. Valami megfoghatatlan, legyőzhetetlen. És ez kölcsönös.

A végzet, az hatalmas dolog. Nem lehet elszaladni előle. Utoléri az embert.

Tulajdonképpen teljesen rideg velem. Nem mutat se felém, se a világ felé érzelmeket. De én mégis érzek valamit. A végzetem.
A péntek estémet vele töltöttem. A szombatom nagy részét is. Ma is legszívesebben vele lennék, ha nem lenne más dolgunk. Kevés az idő. Borzasztóan kevés.
Nem értem ezt a kapcsolatot. Mi is ez? Szerelemnek túl halálra ítél, barátságnak túl sok. Talán még a szerelemhez is sok. Ez valami más. Valami új, valami felfoghatatlanul erős és végzetes dolog. Mindketten érezzük, ez nem fog örökké tartani. Már kopogtat a vég. Látjuk a végzetet. Menekülünk, rohanunk előle, mintha az olyan pehelykönnyű lenne. Kihasználjuk azt a pár szempillantásnyi időt amíg boldoggá tehetjük egymást. Kell nekem, szomjazom minden egyes csókjára, érintésére. Részeg leszek tőle, már a hangjától is. Együtt tökéletesen boldogok vagyunk. De nem sokáig.

Az emlékek örökké élnek. Csak ne fájna annyira felemésztően a gondolat, hogy egyszer újra idegenek leszünk...
 

A végtelen nagyvilágban bolyongva egyszer csak felébredni nem jó dolog. Sőt, mondhatni szörnyű. A hirtelenség közeli zaja legbelül felemésztően epekeserű.

Nemrég nekem is felnyílt a szemem, csaknem mindent kristálytisztán látok, azokat is amik ezelőtt homályosak voltak, vagy csak figyelmen kívül hagytam. Látom, hogy ki az aki törődik velem, ki az aki csak elvisel és ki az, aki sohasem szeretett igazán tiszta szívből. Sokszor fájdalmat okoz, de ez az igazság. 

Egész héten egy zombi vagyok, ez a legjobb szó rám. Kora reggel duplakávé, napközbe egy fél, majd délután -inkább kora este-, még egy fél. Későn fekszem, korán kelek. Alig élek.
A délutánok és az esték alapvetően eseménydúsan telnek, van mikor forralt borozok néhány ismerőssel és random emberkével, máskor pedig itthon ülök és írok. Mindig le tudom foglalni magam, de most leginkább az emberek közelségére van szükségem.
Tegnap este csoda történt velem. A kivilágított város halovány fényeiben lassan sétálva megismerkedtem egy számomra érdekes fiúval, Ricsivel. Látásból ismertem, de tegnap beszéltem vele először normálisan. Igazából alig emlékszem a beszélgetésünkre, de arra nagyon, hogy van egy olyan kisugárzása az egész lényének ami rohadtul vonz. Kicsit bunkó, de őszinte és kreatív. Olyan, mint én. Csak férfiban. Az ilyen emberek a gyengepontjaim. És ő erre jól ráérzett. Valójában nincs semmi közöttünk, és elég kicsi rá az esély, hogy lesz is valaha komolyabb érzelmi kapcsolat, de mindenesetre jól esett a lelkemnek vele csókolózni. Valami megmagyarázhatatlan cirógató  tűz öntött el. Egy kicsit a beleláthattam a világába. Érdekes. De pont ez tetszik benne.

Ma pedig felhívott. Holnap délután találkozunk. Izgatottan várom.

Pontosan 10:49-et mutatott az óra, mikor elhatároztam, hogy végre kikelek az ágyból, ha esik, ha szakad. Sajnos sem eső nem esett, a hó sem szakadt. Pedig jó lenne. Most jól esne dühöngő, hevesen fortyogó lelkemnek, hogy valami a lehűtés látszatát keltse. De úgy tűnik, erre még várnom kell.

Ebben a tudatban lassan, kómásan kicsászkáltam a konyhába, hogy megigyam szokásosan erős reggeli kávémat, kevés tejjel de cukor nélkül. Már mindenki ébren volt a lakásban -anya, és a húgom-, valamit magyaráztak is nekem, de nem voltam hajlandó egy másodpercig sem figyelni rájuk. A reggeli kávé szent és sérthetetlen, akármiről is legyen szó.

Nehezen "felébredtem", és kezembe vettem könyvespolcomon lévő legelső könyvet, a Zabhegyezőt. Újra bele-bele olvasgattam, egyszerűen megunhatatlan. Könyvforgatás közben belém hasított a tudat, hogy nem tétlenkedhetek, bele kell lendülnöm a napirendbe, ugyanis már a fél nap elment, én pedig még semmi hasznosat nem csináltam a reggeli hisztin és ki-be légzéseken kívül. De még mindig itt vagyok, és írom ezt az össze-vissza se füle se farka bejegyzést, hátha megjön a kedvem ahhoz, hogy éljek egy picit. Csak egy percnyit. De még ez sem motivál. Nem tudom mi van velem.

all morons hate it when you call them a moron

Nem tervezek hatalmas nyitószöveget, mert először is szörnyen rossz vagyok belőle, másodszor pedig teljesen felesleges energiapazarlás. Igen, most nem vagyok valami "majd kicsattanok a boldogságtól" kedvemben -de nincs is okom rá. És nem is fogom megjátszani. Mert ez az én személyes naplóm.

Itt ülök csendes magányomban. Azt kívánom, bárcsak öntudatlanul, egy üveg whisky társaságában ülnék itt. Több, mint egy hete elkapott ez a magányos melankólia ami rosszabb, mint egy tüdőgyulladás. Az egyik percben még minden oké, a másikban már az öngyilkosságon gondolkodok. Valami nincs rendben, érzem.
Ha az életemet kellene felvázolnom azt mondanám rá: siet. De hogy hova és mi célból? Gőzöm sincs. Mintha akkora nagy céljaim lennének amik nem várhatnának... Furcsa ez az egész számomra. Ésszel nem tudom felfogni, hogy miért kerít minden egyes nap ez az érzés a hatalmába. Miért nem küzdöm le? Túl nagy az önsajnálatom. Könnyebb sajnálni, mint segíteni magamon. Inkább maradok egy lelki nyomorék, minthogy felálljak, leporoljam magam és menjek tovább mosolyogva. Pedig tudom, hogy ez a helyes és egyszer úgyis belátom. De most képtelen vagyok rá. Túl sok minden nyomaszt. Nyomasztó érzés a sok hazugság ami behatárol. Nem tudok nyitott szemmel járni, mert félek attól, hogy egy újabb jól kitervelt hazugságba ütközök. Márpedig aki fél, az nem él. Csak túlél. És én most pontosan ezt teszem.

I've got a war in my mind