Nem tervezek hatalmas nyitószöveget, mert először is szörnyen rossz vagyok belőle, másodszor pedig teljesen felesleges energiapazarlás. Igen, most nem vagyok valami "majd kicsattanok a boldogságtól" kedvemben -de nincs is okom rá. És nem is fogom megjátszani. Mert ez az én személyes naplóm.

Itt ülök csendes magányomban. Azt kívánom, bárcsak öntudatlanul, egy üveg whisky társaságában ülnék itt. Több, mint egy hete elkapott ez a magányos melankólia ami rosszabb, mint egy tüdőgyulladás. Az egyik percben még minden oké, a másikban már az öngyilkosságon gondolkodok. Valami nincs rendben, érzem.
Ha az életemet kellene felvázolnom azt mondanám rá: siet. De hogy hova és mi célból? Gőzöm sincs. Mintha akkora nagy céljaim lennének amik nem várhatnának... Furcsa ez az egész számomra. Ésszel nem tudom felfogni, hogy miért kerít minden egyes nap ez az érzés a hatalmába. Miért nem küzdöm le? Túl nagy az önsajnálatom. Könnyebb sajnálni, mint segíteni magamon. Inkább maradok egy lelki nyomorék, minthogy felálljak, leporoljam magam és menjek tovább mosolyogva. Pedig tudom, hogy ez a helyes és egyszer úgyis belátom. De most képtelen vagyok rá. Túl sok minden nyomaszt. Nyomasztó érzés a sok hazugság ami behatárol. Nem tudok nyitott szemmel járni, mert félek attól, hogy egy újabb jól kitervelt hazugságba ütközök. Márpedig aki fél, az nem él. Csak túlél. És én most pontosan ezt teszem.

I've got a war in my mind