Pontosan 10:49-et mutatott az óra, mikor elhatároztam, hogy végre kikelek az ágyból, ha esik, ha szakad. Sajnos sem eső nem esett, a hó sem szakadt. Pedig jó lenne. Most jól esne dühöngő, hevesen fortyogó lelkemnek, hogy valami a lehűtés látszatát keltse. De úgy tűnik, erre még várnom kell.

Ebben a tudatban lassan, kómásan kicsászkáltam a konyhába, hogy megigyam szokásosan erős reggeli kávémat, kevés tejjel de cukor nélkül. Már mindenki ébren volt a lakásban -anya, és a húgom-, valamit magyaráztak is nekem, de nem voltam hajlandó egy másodpercig sem figyelni rájuk. A reggeli kávé szent és sérthetetlen, akármiről is legyen szó.

Nehezen "felébredtem", és kezembe vettem könyvespolcomon lévő legelső könyvet, a Zabhegyezőt. Újra bele-bele olvasgattam, egyszerűen megunhatatlan. Könyvforgatás közben belém hasított a tudat, hogy nem tétlenkedhetek, bele kell lendülnöm a napirendbe, ugyanis már a fél nap elment, én pedig még semmi hasznosat nem csináltam a reggeli hisztin és ki-be légzéseken kívül. De még mindig itt vagyok, és írom ezt az össze-vissza se füle se farka bejegyzést, hátha megjön a kedvem ahhoz, hogy éljek egy picit. Csak egy percnyit. De még ez sem motivál. Nem tudom mi van velem.

all morons hate it when you call them a moron