A végtelen nagyvilágban bolyongva egyszer csak felébredni nem jó dolog. Sőt, mondhatni szörnyű. A hirtelenség közeli zaja legbelül felemésztően epekeserű.

Nemrég nekem is felnyílt a szemem, csaknem mindent kristálytisztán látok, azokat is amik ezelőtt homályosak voltak, vagy csak figyelmen kívül hagytam. Látom, hogy ki az aki törődik velem, ki az aki csak elvisel és ki az, aki sohasem szeretett igazán tiszta szívből. Sokszor fájdalmat okoz, de ez az igazság. 

Egész héten egy zombi vagyok, ez a legjobb szó rám. Kora reggel duplakávé, napközbe egy fél, majd délután -inkább kora este-, még egy fél. Későn fekszem, korán kelek. Alig élek.
A délutánok és az esték alapvetően eseménydúsan telnek, van mikor forralt borozok néhány ismerőssel és random emberkével, máskor pedig itthon ülök és írok. Mindig le tudom foglalni magam, de most leginkább az emberek közelségére van szükségem.
Tegnap este csoda történt velem. A kivilágított város halovány fényeiben lassan sétálva megismerkedtem egy számomra érdekes fiúval, Ricsivel. Látásból ismertem, de tegnap beszéltem vele először normálisan. Igazából alig emlékszem a beszélgetésünkre, de arra nagyon, hogy van egy olyan kisugárzása az egész lényének ami rohadtul vonz. Kicsit bunkó, de őszinte és kreatív. Olyan, mint én. Csak férfiban. Az ilyen emberek a gyengepontjaim. És ő erre jól ráérzett. Valójában nincs semmi közöttünk, és elég kicsi rá az esély, hogy lesz is valaha komolyabb érzelmi kapcsolat, de mindenesetre jól esett a lelkemnek vele csókolózni. Valami megmagyarázhatatlan cirógató  tűz öntött el. Egy kicsit a beleláthattam a világába. Érdekes. De pont ez tetszik benne.

Ma pedig felhívott. Holnap délután találkozunk. Izgatottan várom.