Sötétedő délután egy félig hó borította padon ülve éreztem nyakamon forró, már-már égető leheletét. Nem vagyunk egy pár, semmi ilyesmi. Tuljadonképpen alig ismerjük egymást, de szeretünk egymás társaságában lenni. Mintha valami láthatatlan kötelék húzna hozzá. Valami megfoghatatlan, legyőzhetetlen. És ez kölcsönös.

A végzet, az hatalmas dolog. Nem lehet elszaladni előle. Utoléri az embert.

Tulajdonképpen teljesen rideg velem. Nem mutat se felém, se a világ felé érzelmeket. De én mégis érzek valamit. A végzetem.
A péntek estémet vele töltöttem. A szombatom nagy részét is. Ma is legszívesebben vele lennék, ha nem lenne más dolgunk. Kevés az idő. Borzasztóan kevés.
Nem értem ezt a kapcsolatot. Mi is ez? Szerelemnek túl halálra ítél, barátságnak túl sok. Talán még a szerelemhez is sok. Ez valami más. Valami új, valami felfoghatatlanul erős és végzetes dolog. Mindketten érezzük, ez nem fog örökké tartani. Már kopogtat a vég. Látjuk a végzetet. Menekülünk, rohanunk előle, mintha az olyan pehelykönnyű lenne. Kihasználjuk azt a pár szempillantásnyi időt amíg boldoggá tehetjük egymást. Kell nekem, szomjazom minden egyes csókjára, érintésére. Részeg leszek tőle, már a hangjától is. Együtt tökéletesen boldogok vagyunk. De nem sokáig.

Az emlékek örökké élnek. Csak ne fájna annyira felemésztően a gondolat, hogy egyszer újra idegenek leszünk...